Az ember a hegyekbe, az erdőbe vágyik. Ott érzi igazán otthon magát.
Ezért is ragad meg minket egy-egy természeti jelenség, szeretek vaddisznót, rókát, siklókat látni,
talán egyszer sikerül egy medvét is megpillantani a Magas Tátrában, vagy hazánkban ?
Jóban vagyok a lódarazsakkal is, sokat látok belőlük, és békében futunk/repülünk el egymás mellett.
Persze más lények is vannak, van amelyik élő, és van amelyik nem. Jó ideje létezik egy ilyen fa, melyet csodálok. Boszorkányfának neveztem el. Már nem él, nincsenek levelei, teljesen kiszáradva áll egy mezőn. 2023-ban, a "Vad Évad" évében egész nyárig nem is láttam, ezért egy tikkasztó 37 fokos melegben feleségemmel kitaláltuk, hogy fussunk el a fához, egy 25 km futás keretében. Ez augusztus 26-án volt.
Elég sokáig fogtam a fa törzsét, mire a fotók elkészültek. Majd leheveredtünk a fűbe, a fával szembe, az árnyékba, és gyönyörködtünk a fában, mert olyan különleges. Egyszer kedvesem rám nézett, és észrevette, hogy a nyakamon mászik egy pók, melyet le akart szedni, de nem lehetett. Akárhogy próbálta, rám tapadt. Szerintem a boszorkányfáról mászhatott rám. Sok-sok kísérletezés után leszedte, és nagyon óvatosan visszahelyezte a fűbe, nehogy valami baja essen.
Azóta valami megváltozott bennem, már máshogy viszonyulok a pókokhoz. Már nem zavarnak ha bejönnek a lakásba. Legutóbb a számítógép asztalomon futott át egy picit nagyobb fekete pók, valahová elbújt, de nem számít hová, nem kerestem. A pókok nem bántanak. Sőt végre választ kaptam a sok év óta feltett kérdésemre: milyen háziállatot tartanék ? MADÁRPÓKOT ! Azóta próbálom magam beleásni a pók-tudományba, még ha nem is most, de egyszer lesz madárpók gyűjteményem, mert aki egyszer megszereti őket, az nem fog megállni egyetlen példánynál.